Götz Endre (1924. augusztus 27. – 2022. szeptember 3.)
Szerző: Wanek Ferenc
Eltávozott az élők sorából az utolsó oktató, aki még a Bolyai Tudományegyetem Természettudományi Karán földtani tárgyat adott elő. Vele az utolsó tanszemélyzeti tag, az egész karról, búcsút mondott az egyre fogyó számú, még élő egykori tanítványoktól.
Götz Endre Hosszúfaluban (Brassó mellett) született 1924. augusztus 27-én. A megyeszékhelyen, a szászok nagy múltú tanintézetében, a Honterus Gimnáziumban érettségizett a második világháború alatt, 1943-ban. Geológiára felvételizett, az akkor Dél-Erdéllyel a Román Királysághoz tartozó, Temesvárra menekült I. Ferdinand Kolozsvári Tudományegyetemre. A front átvonulása után – egy év kieséssel – tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen folytatta, a három földtudományi legendás „nagy öreg”: Balogh Ernő (1882–1969), Török Zoltán (1893–1963) és Tulogdy János (1891–1979) keze alatt formálódva kiváló szakemberré. 1948-ban védte meg államvizsgáját, s mint kiemelkedő tehetségű és szorgalmú végzőst, a következő tanévtől, tanársegédként alkalmazták ugyanott.
Eleinte a rétegtani gyakorlatokat vezette, de hamarosan Török Zoltán professzor az előadások megtartásával is megbízta őt. Szerény emberként, jelenléte alig volt észrevehető; a Marianum épületének alagsorában berendezett laboratóriumban dolgozott reggeltől-estig. Csatlakozott a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatának kutatócsoportjához, melyben Török Zoltán vezetésével, másik két tanszéki kollégájával: Treiber Jánossal (1913–1975) és Mezei Zoltánnal (1927–2000) együtt munkálkodtak. Eredeti elképzelésük szerint, a kutatásokból monográfia készült volna. A Török Zoltán nevével fémjelzett (a magmás kőzetekre vonatkozó) fácies-elmélet szellemében fogant mű azonban – csak részben: a Kelemen-havasokra vonatkozóan – Török Zoltán hagyatékában maradt, kéziratban. Egy közös dolgozatukat a Románia Földtani Intézetének szaklapja 1954-ben előre beharangozta (tehát már a kézirat birtokában), azonban nem tudni mi okból, az soha nem jelent meg. De az egyetemen való kutatásainak eredményeként, 5 önálló dolgozata jelent meg nyomtatásban, ezeken kívül 9 kutatási jelentése őrződött meg a Románia Földtani Intézetének kézirattárában.
1956-ban, tanszemélyzet csökkentés címen, állása megszűnt, de a kar – menteni a menthetőt – egy felszabadított kutatói állásban tovább alkalmazta 1959-ig, a Bolyai Egyetem (egyesítésnek nevezett) felszámolásáig. Ekkor a Kolozsvári Bányavállalathoz került, de rövid egy év után, az akkor szerveződő Nagybányai Bányászati Kutatóintézethez szerződött, előbb mint ásvány-kőzettani laboratóriumi vezető majd mint főkutató, 1988-bani nyugdíjazásáig. Itt az ország akkori egyik legjobban felszerelt laboratóriumával a háttérben, az Avas–Gutin–Széples-vulkáni vonulat ércesedéseinek, ásványvilágának kutatásával foglalkozott, újabb több mit 20 tanulmányt közölve a szaksajtóban, többek között, egy új ásványnak, a monsmeditnek a felfedezésével és közzétételével. (Bár erről a ritka kálium–vas–alumínium-szulfátról az ásványtan fejlődő eszköztárával utóbb kiderítették, hogy azonos a voltait nevű, már korábbról ismert ásvánnyal, de ez nem vesz el semmit az érdeméből.)
Nyugdíjazása után sem nyugodott, s a rendszerváltást követő zavarban elhanyagolt, volt laboratóriumát rendbe szedte, s az ásványok lumineszcenciájával kezdett elmélyülten foglalkozni, eredményeit a HUNGEOn (a Magyar Földtudományi Szakemberek Világtalálkozóin) mutatta be, és amerikai szakfolyóiratban közölte.
Sok népszerűsítő előadásban, újságcikkekben igyekezett a nem szakmabeliek világához közel hozni szeretett tudománya eredményeit, szépségeit, közérthető módon. Élő emlékezetben tartotta szülőföldünk s a nagyvilág kiemelkedő nagyjainak tetteit. Így, a földtant forradalmasító Alfed Wegenerről (1880–1930), a világ első ásványtani konferenciáját megszervező, erdélyi születésű Ignaz von Bornról (1742–1791) tartott emlékezetes előadásokat, az utóbbinak Felsőbányán kialakított emlékmúzeuma egyik kezdeményezője volt, vagy a szintén abban a bányavároskában született, tragikus sorsú kőolajgeológusnak: Papp Simonnak (1886–1970) emléktáblája állításánál működött közre.
Utolsó éveiben már elmaradt a HUNGEOkról (utoljára 2010-ben vett részt), egyre többet betegeskedett. Az utolsó időkben orvos lánya ápolta hűségesen. 99-ik életévében hunyt el Nagybányán.
Kedves Bandi bátyám, az erdélyi magyar geológus társadalom nevében mondom: soha nem felejtünk el!
Béke poraidra!
Megjelent a kolozsvári Szabadság napilap 2022. szeptember 16. számában.